Tabu-e a halál?

Tabu-e a halál?

Lélekmentor

Tabu-e a halál?

1. rész

2019. április 12., péntek
Szerző: Polgári Szilvia

Az elmúlás ténye tudatunk legporosabb zugába került, a privát szféra olyan szegletébe, mely szégyellnivaló, szalonképtelen, s szinte követeli magának a közhellyé degradálást. A sajtó szalagcímei formanyomtatványokra emlékeztető sablonokkal tájékoztatnak a halálról, olvashatunk tragikus hirtelenséggel, vagy hosszú betegség után elhunyt közszereplőkről, terrorcselekmények, természeti katasztrófák áldozatairól, a televízió hatásvadász elemeinek köszönhetően pedig az individuum elmosódik, eltörpül a szenzáció mögött. A hírek egy pillanatra talán megdöbbentenek bennünket, ám többnyire csak annyit mondunk: nahát, s közben befejezzük a vacsoránkat. Ekképpen költözik be a halál az otthonainkba, személyessége azonban paradox módon perifériára kerül, elrejtve a modern társadalmak tudatalattijában.

Tanatológia

Halál = félelem és iszony

A civilizált kor civilizált embere nem tudja befogadni a halált, fél és iszonyodik tőle, tudományos-technicista racionalizmusa elutasítja, irracionalizmusa pedig beleborzad. Hiába utópisztikus kórházai, technikái a mesterséges életben tartásra, vagy épp tömeghalál előidézésére, az életet természetes módon lezáró halál gondolata elidegenedett korunk társadalmától. Ez a társadalom termeli ki végül a popcorn-embertípust, aki elájul egy tűszúrástól, ám a multiplexek biztonságából élvezettel bámulja a gyilkolást.

De valóban tabu-e a halál? Lehet-e tabunak nevezni valamit, amiről sokan beszélnek, s az utóbbi évtizedek számos szociológiai és történelmi tanulmánya foglalkozik vele, nem is beszélve a ma oly divatos pszichológiáról? Csak annyi tűnik bizonyosnak, hogy a halált egyik civilizáció sem tudta megközelíteni, ahogyan kikerülni sem, ám a 20. század második fele kétségtelenül új viszonyt alakított ki vele szemben.

A tanatológia mai gyakorlata a hárítás; az ember tisztában van saját eljövendő halálával, de élni csak úgy képes, ha mindennapjaiból elhessenti e kellemetlen tényt. A tárgyalási mód megváltozott, hűvös távolságtartás váltotta fel az előző század romantikus ékesszólását; párbajban meghalni a becsületért, vagy belehalni szerelmi bánatba mára jobb esetben is csak regényből ismert fogalmak. „Meghalni a kisujja hegyéért, talán. De érette, úgy, ahogy van, […] harminc éven át, mindennap egy keveset?” – írja Márai a második világháború idején, elmélázva az ábrándos, tébolyult szerelmen, majd rögvest kijózanodva annak realitásán.

A legnemesebb halál persze a hősi halál maradt, csatamezőn, a hazáért, s Európa patrióta hevülete az első világháború előtt érte el tetőpontját, ám a Verdunnél elesettek közül százötvenezren maradtak temetetlenül a csatamezőn, a hullaszag pedig egy időre mindenkit kijózanított a hősi halál romantikájából. Valóban rövid idő volt ez, a gyilkos, felsőbbrendű eszmékért hamarosan újra érdemes volt ölni és halni, ám a fasiszta és kommunista haláltáborok után a nagyratörő eszmékből pusztán tömegsír maradt, s a halál ismét kibújt az értelmezés alól. Az emberi élet csak a megszelídített, ipari civilizáció polgárai számára értékelődött fel; a modern társadalmakban a jelenkor nem más, mint a humanizáció legfelsőbb stádiuma, s mindez az individuális lét öntörvényűségét tételezi, de egyedül az ismeretlen másik halála, az elvont és távoli halál simul csak bele azon tudásunkba, hogy minden ember halandó.

A szekunder világ

Létezik-e élet a halál után?

Az érzelmi otthonosság is szekunder világba került, a születéshez hasonlóan a haldoklás, a halál is tapintatos csöndben, a színfalak mögött zajlik – a kórházak és az orvostudomány megnyugtató jelenléte jóval vonzóbb, mint a meghitt, ám bizonytalan privát szféra. A nők munkába állásával a mai családok képtelenek az otthoni ápolás feladatainak ellátására, de a praktikus okoknál is nyomatékosabban jeleneik meg az a fajta gondolkodásmód és lelki beállítottság, melyek predesztinálják korunk emberét a személytelen, kórházi halálra.

Otthon meghalni ma már túlságosan extrém, túl valóságos, így semmiképp sem ajánlott annak, aki nem akarja felrúgni megszokott élete hétköznapi rítusait. A közhelyek igazak, a halállal szemben mindenki magára marad, vagy a halál is csak az élet része, mégis lehangoló, hogy meghalni csupán egy szürke pillanat a színes történet végén, a meghalással szembenézni pedig nehezebb, mint valaha. Marad az Istenhit, már ha marad, ellenkező esetben a haranggörbe csúcsáról szoronghat a bizonytalan.

„Mindegy, hogy van-e Isten, vagy nincs, mert olyan, mintha nem volna” – mondja Kukorelly Endre, s ezzel plasztikusan világít rá a szekularizált társadalmak megváltozott attitűdjeinek egyik kínos faktorára. Malinowski szerint a halál a vallásos hit fő forrása, előidézve az egzisztenciális szorongást, félelmet az ismeretlentől. Leming hasonlóképp vélekedik – a vallás váltja ki a halál miatti szorongás élményét, majd az általa kiváltott szorongást enyhíti. Az ateista halálkép továbbmegy a materialista megközelítésen, míg az anyagelvűség jegyében a test elenyészik és a szellem nem él tovább, az ateisták egyértelműen tagadják a legfelsőbb létezését; posztmodern filozófia ez, egyfajta hit abban, hogy nincs Isten.

A transzcendens Istenhit vallástól függetlenül hirdeti a lélek halál utáni továbbélésének dogmáját, s bár a materialista világkép szemléletmódja új mintát próbál nyújtani, a mai társadalom ezt mégsem képes megemészteni, befogadni.

Temetés

Az élet utolsó fázisa

A halál záróakkordja a temetés, az élet rituális tagolásának utolsó felvonása. Míg azonban a keresztelők, esküvők mámoros töltete csupán díszleteiben változott, addig a temetéseket feszélyezett önuralom itatja át, tapintható mesterkéltség és személytelen részvét. Kinek ne jutott volna már eszébe, hogyan úszhatná meg a végső búcsút egy kellemetlen nagynénitől? Ha pedig sikerrel járt és gyáván elmulasztotta a kötelező táncot, lelkiismerete szemráhányását gyorsan váltotta fel a mindent átható megkönnyebbülés. A ravatalon fekvő elhunyt látványa elborzaszt és generális félelmet kelt, összeegyeztethetetlen egykori valójával. A régi idők gyászpompája megfakult, csakúgy, mint az áhítat – temetésre járni ma már nem esemény.

És jött végül a hamvasztás, az egyházak és fakultatív haladók mintegy hetvenéves harcának végterméke, mint sarokkő a halállal szemben megváltozott attitűdökben. „A halotthamvasztás szükségéről nem lehet, nem is kell ujat mondani. Az unalomig, az idegessé tevésig s ezzel a cselekvésre való elhatározásig kell az emberek szájába rágni, hogy a temetés baromi időknek baromi maradványa, s a hamvasztás az egyetlen temető mód mely kegyelmes ugy a halott, mint a megmaradottak iránt” – írja Ignotus a Hamvasztás című lapban, s hasonlóképp vélekedik Jászai Mari is: „Haladjunk már! Hiszen a halottak földbekaparása nem kultúrnéphez illő temetkezés!” Ám a 19. század vége óta kialakult hamvasztás körüli parázs vitákban jócskán akadtak olyanok is, akik az ellentábort képviselték. Cholnoky Viktor bájos iróniával fogalmazza meg 1905-ben a forradalmi újítás tervének lényegét, miszerint „lesz hullaégetőházunk, és magyar gyártmányul is meg fognak jelenni azok az apró kis szelencék, amelyek révén az ember összetévesztheti anyósa hamvait a szódabikarbónával. És le lesznek bagózva azok a pesszimisták, akik azt merték állítani, hogy Magyarországon nem úgy pusztul el mindenki, ahogy akar.” A pusztulási szabadságra azonban jócskán várni kellett, az első krematórium csak 1951-ben épült föl Debrecenben.

Nos, miért a tanatológia?

„Miről írjon a hipochonder? A betegségről. Hát a gyáva? A halálról.” – írja Lakner Judit, adekvát érzékenységgel tapintva a lényegre.

A sarokkövek mindig izgalmasak, a csontig ható rémületet feldolgozni pedig csak úgy lehet, ha szembemegyünk vele.

címkék: gyász |halál |túlvilág

Szerző:

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarán diplomáztam történelemből és szerkesztésből, előtte pedig grafikát és tipográfiát tanultam. 2009-ben publikáltam kisregényem Én, Marcus címmel; ezt követően számos történeti dolgozatom jelent meg online. 2016-ban az Aetas Történettudományi Folyóirat közölte Hamvasztás Magyarországon című tanulmányomat, 2018-ban pedig Beszélgetések című kétnyelvű portrékötetem látott napvilágot.
Kapcsolódó cikkek

Ne féltsd annyira!

2019. május 16., csütörtök Lélekmentor Hozzászólás: 0 db Szerző: Szeretet világa Amíg a ma harmincas- negyvenes éveikben járóknak teljesen természetes volt, hogy már alsós kisiskolás korukban egyedül mennek haza, hogy iskola után bandáznak valahol a közelben,...

bővebben

Miért gyűlölsz?

2019. április 23., kedd Lélekmentor Hozzászólás: 0 db Szerző: Szeretet világa A gyűlölet is démon, amely hatalmat nyerhet az ember felett, és még azt is elnyomhatja benne, ami jó. A gyűlölet vezérelte ember önmagát mérgezi meg, és bár lehetőségeihez mérten árthat a...

bővebben

A buddhizmus kialakulása és Buddha szemlélete az életről

2019. április 21., vasárnap Lélekmentor Hozzászólás: 0 db Szerző: Hagymássy Gábor A buddhizmust az i. e. 6. századtól, a történelmi Buddha Gautama Sziddhártha megszületésétől számítják. Ezzel a buddhizmus az egyik legősibb, ma is gyakorolt vallás, több mint 300 millió...

bővebben
Blogértesítő

Kérj értesítőt a legfrissebb cikkek megjelenéséről!

Ő még nem unja

Ő még nem unja

Életmód

Ő még nem unja
2019. április 10., szerda
Szerző: Polgári Szilvia
Ajánlás

“Örömmel mutatom be nektek Polgári Szilvia novelláját. Szilvia irodalmi vénáját csillogtatja ebben a “hétköznapi” történetben.
Mindennapi életünk küzdelmei a fogyasztói társadalom útvesztőinek csapdájában.”

Kabay Tamás

Novella

Ő még nem unja

Telefonon beszélünk, nyűgös a hangja, panaszkodik, vásárolni is kéne – mondja, csomó minden elfogyott, de ebben a drámai időben kimozdulni? Ismerem a megrögzött szokásait, régóta tudom, hogy ásványvízből csak az eviant issza, állítása szerint az összes többi hasmenést okoz, de sosem mondtam neki, hogy érdemes volna egyszer visszafelé is elolvasnia ezt a tiszta, baktériummentes szócskát, s elgondolkodni az immár módosult jelentésén. Barátnak nem mond ilyesmit az ember, barátnőnek pláne nem.

A gyerekek ricsajoznak, behallatszik, amint Marci visítva követeli a távirányítót, Gergő meg magyaráz, ő az idősebb és folyton, mindent magyaráz, megmagyaráz, nem értem pontosan, mit mond, de a hanglejtéséből érzem, a káosz kitörése másodperceken belül várható.

Julcsira már nem hat a közjáték, úgy tűnik immunissá vált a gyerekei menetrendszerű hisztijével szemben, darálja tovább a mondandóját, lassan jövök rá, hogy a bevásárló listát testálja rám éppen. Végül is… ráérek. Volna ugyan más dolgom, de semmi halaszthatatlan, és csak kicsit zavar, hogy azt gondolja, a drámai idő engem nem befolyásol. Gondosan felírok mindent. Csak konkrét dolgokat bíz rám, pontos kiszerelést és márkaneveket diktál, zöldség nincs közte, a zöldség képlékeny ügy, a közepes méretű burgonya mindenkinek mást jelent. Miért nem krumplinak hívja, miért burgonyázik itt nekem, ezt nem értem, de nem firtatom, csak magamban ujjongok, hogy a lista megáll egy oldalnál.

Ja és a papírpohár – teszi hozzá, két százasat hozzál, abból a sárga virágosból! Felírom még ezt is, a papírpoharat, aztán megkérdezem, miért kell, buli lesz, vagy mi? Dehogy – válaszolja, csak unom már naponta háromszor ki-bepakolni a mosogatógépet! Mert ezek a kurva kölkök folyton tiszta poharat vesznek elő! Ő meg unja, hogy be kell rakni a mosogatógépbe a koszos cuccot és kiszedni a tisztát. Unja. Nem azt mondja, hogy elege van, és nem bírja tovább, vagy azt, hogy a lét elviselhetetlen teher számára a háztartással és a gyerekneveléssel együtt, csak annyit, hogy unja. Mert a mosogatógépet ki-bepakolászni – unalmas.

A bevásárlókocsinak akad a kereke, elmorzsolok egy diszkrét káromkodást, de nincs kedvem visszamenni és kicserélni, tempósan hajigálom bele a pelenkát, mosóport, öblítőt, szappant, ezt speciel én unom, de nagyon. Valami baj lehet velem, minden normális nő szeret vásárolni, csak én nem, én nem vagyok normális szinte soha, nyilván bennem van a hiba. Anyámra gondolok, meg a pelusokra. Akkoriban még mosni kellett, naponta három, négy, öt alkalommal szedte le rólunk a szaros textilpelenkákat, és cserélte tisztára. Mosógép nem volt, csak később lett, úgy öt lehettem, amikor vettünk, mosógépet is meg centrifugát, kiváló Hajdú termékek voltak, a centrifugára rá volt írva, hogy KIKAPCSOLÁS ELŐTT FÉKEZNI TILOS! – így, csupa nagybetűvel, és én folyton rá akartam lépni a pedálra, anyámnak meg résen kellett lennie, hogy ne menet közben csináljam. Szóval a pelenkák kimosása kézzel történt, nem tudom anyám unta-e, hogy a három kölykét éveken keresztül mosta a szarból, ha unta is, nekünk nem mondta.

Vagy amikor a szomszédék kutyája megharapott, mert piszkáltam a tányérját. Fura, nem emlékszem sírtam-e, nyilván üvöltöttem, de nem emlékszem, csak arra, hogy anyám leültetett a konyhában egy sámlira, és a zománcos lavórban próbálta mosogatni a sebet. Világoskék zokni volt rajtam, különös emlékfoszlányok maradnak az ember fejében, eléggé véreztem, a döngölt padlón nem látszódott a vér, csak a víz lett vörös azonnal. Nem volt vezetékes víz, a kútról hordtuk be vödrökben, azok is zománcosak voltak, rózsaszín, meg kék virág volt az oldalukra festve, a bátyám állandóan hozzáverte a kapuhoz, a zománc meg lepattant, mindig kikapott érte. Anyám bekötözött úgy-ahogy, aztán felültetett a biciklire, autónk se volt, biciklivel kellett menni. Az SZTK-ban összekapcsozták a bokám, őt pedig hazaküldték, hogy kérje el a szomszédtól a kutya oltási igazolását. Aznap húsz kilométert kerekezett, és utána kétnaponta hordott kötözésre. Nem tudom, unta-e.

A gyerekszobában olajkályha volt, telente reggelre istentelen hideg lett, egy ágyban aludtunk a bátyáimmal, fagyos volt a lábunk, nem akartunk felkelni. Anyám begyújtott és egyesével tartotta a ruháinkat a kályha fölé, bugyit, harisnyát, jégeralsót, zoknit, aztán rohant az ágyhoz, nehogy kihűljenek. Bedugdosta a ruhákat a dunna alá, így öltözködtünk, és aztán mentünk az oviba. Kézen fogva mentünk, a bátyám mindig egy lépéssel előbbre járt, néha akkorákat rántott rajtam, hogy fájt a karom, olyankor anyám mindig rászólt, hogy kisfiam, lassabban! Sosem késtünk el.

Sor áll a pénztárnál, még egy csendes káromkodás kicsúszik, közben felhívom Julcsit, hogy lassan érkezem, minimum egy fahéjas kapucsínóval várjon. Útközben anyámmal is beszélek, ígérem neki, hogy hétvégén meglátogatom, remélem nem lesz ónos eső. Majd’ kiugrik a bőréből, Petiék is jönnek az ikrekkel – újságolja vidáman, és gyorsan leráz, már a harmadik csirkét kopasztja, tiszta zsír a keze. Hetvenhét éves. Nem engedi, hogy segítsünk, a csirkék levágása és megtisztítása valamiféle rituális, szent aktus, amelyet ő végezhet el, pontosabban csak ő végezhet el jól. A paprikás csirkéje mondjuk tényleg oltári, bár egyre gyakrabban találunk benne néhány ottfelejtett tollpihét. Olyankor cinkosan összenézünk, vihogunk és az asztal alatt egymást rugdossuk, de sosem marad belőle másnapra, a bátyám még a szaftot is kitunkolja. Óvatosan egyensúlyozok a cekkerekkel, irtóra csúszik a járda, Julcsi vigyorogva nyit ajtót, aztán megnyúlik a képe, mi van – kérdezi – te sírtál? Meglepődöm, fel sem tűnt, hogy igen, a sálammal törlöm le az arcom, és már én is vigyorogok – a kapucsínóm?

címkék: novella

Szerző:

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarán diplomáztam történelemből és szerkesztésből, előtte pedig grafikát és tipográfiát tanultam. 2009-ben publikáltam kisregényem Én, Marcus címmel; ezt követően számos történeti dolgozatom jelent meg online. 2016-ban az Aetas Történettudományi Folyóirat közölte Hamvasztás Magyarországon című tanulmányomat, 2018-ban pedig Beszélgetések című kétnyelvű portrékötetem látott napvilágot.
Kapcsolódó cikkek

Túlfogyasztás

2019. május 16., csütörtök Életmód Hozzászólás: 0 db Szerző: Szeretet világa A Global Footprint Network minden évben nyilvánosságra hozza a Túlfogyasztás Világnapjának aktuális dátumát, amely tavaly augusztus 1-jére esett – az év hátralévő részében a Föld csupán...

bővebben

Így hat a személyiséged házi kedvencedre

2019. április 19., péntek Életmód hozzászólás: 0 db szerző: Szeretet világa A macskatulajdonosok személyiségvonásai hatással lehetnek házi kedvencük viselkedésére és jólétére - állapították meg az angliai Lincolni Egyetem és a Nottingham Trent Egyetem kutatói. életmód...

bővebben
Blogértesítő

Kérj értesítőt a legfrissebb cikkek megjelenéséről!