Amíg a ma harmincas- negyvenes éveikben járóknak teljesen természetes volt, hogy már alsós kisiskolás korukban egyedül mennek haza, hogy iskola után bandáznak valahol a közelben, leugranak a közeli cukrászdába, vagy egyedül átmennek a barátaikhoz, ma ez egyáltalán nem...
Tabu-e a halál?
Hozzászólás: db
Szerző:
Az elmúlás ténye tudatunk legporosabb zugába került, a privát szféra olyan szegletébe, mely szégyellnivaló, szalonképtelen, s szinte követeli magának a közhellyé degradálást. A sajtó szalagcímei formanyomtatványokra emlékeztető sablonokkal tájékoztatnak a halálról, olvashatunk tragikus hirtelenséggel, vagy hosszú betegség után elhunyt közszereplőkről, terrorcselekmények, természeti katasztrófák áldozatairól, a televízió hatásvadász elemeinek köszönhetően pedig az individuum elmosódik, eltörpül a szenzáció mögött. A hírek egy pillanatra talán megdöbbentenek bennünket, ám többnyire csak annyit mondunk: nahát, s közben befejezzük a vacsoránkat. Ekképpen költözik be a halál az otthonainkba, személyessége azonban paradox módon perifériára kerül, elrejtve a modern társadalmak tudatalattijában.
Tanatológia
Halál = félelem és iszony
A civilizált kor civilizált embere nem tudja befogadni a halált, fél és iszonyodik tőle, tudományos-technicista racionalizmusa elutasítja, irracionalizmusa pedig beleborzad. Hiába utópisztikus kórházai, technikái a mesterséges életben tartásra, vagy épp tömeghalál előidézésére, az életet természetes módon lezáró halál gondolata elidegenedett korunk társadalmától. Ez a társadalom termeli ki végül a popcorn-embertípust, aki elájul egy tűszúrástól, ám a multiplexek biztonságából élvezettel bámulja a gyilkolást.
De valóban tabu-e a halál? Lehet-e tabunak nevezni valamit, amiről sokan beszélnek, s az utóbbi évtizedek számos szociológiai és történelmi tanulmánya foglalkozik vele, nem is beszélve a ma oly divatos pszichológiáról? Csak annyi tűnik bizonyosnak, hogy a halált egyik civilizáció sem tudta megközelíteni, ahogyan kikerülni sem, ám a 20. század második fele kétségtelenül új viszonyt alakított ki vele szemben.
A tanatológia mai gyakorlata a hárítás; az ember tisztában van saját eljövendő halálával, de élni csak úgy képes, ha mindennapjaiból elhessenti e kellemetlen tényt. A tárgyalási mód megváltozott, hűvös távolságtartás váltotta fel az előző század romantikus ékesszólását; párbajban meghalni a becsületért, vagy belehalni szerelmi bánatba mára jobb esetben is csak regényből ismert fogalmak. „Meghalni a kisujja hegyéért, talán. De érette, úgy, ahogy van, […] harminc éven át, mindennap egy keveset?” – írja Márai a második világháború idején, elmélázva az ábrándos, tébolyult szerelmen, majd rögvest kijózanodva annak realitásán.
A legnemesebb halál persze a hősi halál maradt, csatamezőn, a hazáért, s Európa patrióta hevülete az első világháború előtt érte el tetőpontját, ám a Verdunnél elesettek közül százötvenezren maradtak temetetlenül a csatamezőn, a hullaszag pedig egy időre mindenkit kijózanított a hősi halál romantikájából. Valóban rövid idő volt ez, a gyilkos, felsőbbrendű eszmékért hamarosan újra érdemes volt ölni és halni, ám a fasiszta és kommunista haláltáborok után a nagyratörő eszmékből pusztán tömegsír maradt, s a halál ismét kibújt az értelmezés alól. Az emberi élet csak a megszelídített, ipari civilizáció polgárai számára értékelődött fel; a modern társadalmakban a jelenkor nem más, mint a humanizáció legfelsőbb stádiuma, s mindez az individuális lét öntörvényűségét tételezi, de egyedül az ismeretlen másik halála, az elvont és távoli halál simul csak bele azon tudásunkba, hogy minden ember halandó.
A szekunder világ
Létezik-e élet a halál után?
Az érzelmi otthonosság is szekunder világba került, a születéshez hasonlóan a haldoklás, a halál is tapintatos csöndben, a színfalak mögött zajlik – a kórházak és az orvostudomány megnyugtató jelenléte jóval vonzóbb, mint a meghitt, ám bizonytalan privát szféra. A nők munkába állásával a mai családok képtelenek az otthoni ápolás feladatainak ellátására, de a praktikus okoknál is nyomatékosabban jeleneik meg az a fajta gondolkodásmód és lelki beállítottság, melyek predesztinálják korunk emberét a személytelen, kórházi halálra.
Otthon meghalni ma már túlságosan extrém, túl valóságos, így semmiképp sem ajánlott annak, aki nem akarja felrúgni megszokott élete hétköznapi rítusait. A közhelyek igazak, a halállal szemben mindenki magára marad, vagy a halál is csak az élet része, mégis lehangoló, hogy meghalni csupán egy szürke pillanat a színes történet végén, a meghalással szembenézni pedig nehezebb, mint valaha. Marad az Istenhit, már ha marad, ellenkező esetben a haranggörbe csúcsáról szoronghat a bizonytalan.
„Mindegy, hogy van-e Isten, vagy nincs, mert olyan, mintha nem volna” – mondja Kukorelly Endre, s ezzel plasztikusan világít rá a szekularizált társadalmak megváltozott attitűdjeinek egyik kínos faktorára. Malinowski szerint a halál a vallásos hit fő forrása, előidézve az egzisztenciális szorongást, félelmet az ismeretlentől. Leming hasonlóképp vélekedik – a vallás váltja ki a halál miatti szorongás élményét, majd az általa kiváltott szorongást enyhíti. Az ateista halálkép továbbmegy a materialista megközelítésen, míg az anyagelvűség jegyében a test elenyészik és a szellem nem él tovább, az ateisták egyértelműen tagadják a legfelsőbb létezését; posztmodern filozófia ez, egyfajta hit abban, hogy nincs Isten.
A transzcendens Istenhit vallástól függetlenül hirdeti a lélek halál utáni továbbélésének dogmáját, s bár a materialista világkép szemléletmódja új mintát próbál nyújtani, a mai társadalom ezt mégsem képes megemészteni, befogadni.
Temetés
Az élet utolsó fázisa
A halál záróakkordja a temetés, az élet rituális tagolásának utolsó felvonása. Míg azonban a keresztelők, esküvők mámoros töltete csupán díszleteiben változott, addig a temetéseket feszélyezett önuralom itatja át, tapintható mesterkéltség és személytelen részvét. Kinek ne jutott volna már eszébe, hogyan úszhatná meg a végső búcsút egy kellemetlen nagynénitől? Ha pedig sikerrel járt és gyáván elmulasztotta a kötelező táncot, lelkiismerete szemráhányását gyorsan váltotta fel a mindent átható megkönnyebbülés. A ravatalon fekvő elhunyt látványa elborzaszt és generális félelmet kelt, összeegyeztethetetlen egykori valójával. A régi idők gyászpompája megfakult, csakúgy, mint az áhítat – temetésre járni ma már nem esemény.
És jött végül a hamvasztás, az egyházak és fakultatív haladók mintegy hetvenéves harcának végterméke, mint sarokkő a halállal szemben megváltozott attitűdökben. „A halotthamvasztás szükségéről nem lehet, nem is kell ujat mondani. Az unalomig, az idegessé tevésig s ezzel a cselekvésre való elhatározásig kell az emberek szájába rágni, hogy a temetés baromi időknek baromi maradványa, s a hamvasztás az egyetlen temető mód mely kegyelmes ugy a halott, mint a megmaradottak iránt” – írja Ignotus a Hamvasztás című lapban, s hasonlóképp vélekedik Jászai Mari is: „Haladjunk már! Hiszen a halottak földbekaparása nem kultúrnéphez illő temetkezés!” Ám a 19. század vége óta kialakult hamvasztás körüli parázs vitákban jócskán akadtak olyanok is, akik az ellentábort képviselték. Cholnoky Viktor bájos iróniával fogalmazza meg 1905-ben a forradalmi újítás tervének lényegét, miszerint „lesz hullaégetőházunk, és magyar gyártmányul is meg fognak jelenni azok az apró kis szelencék, amelyek révén az ember összetévesztheti anyósa hamvait a szódabikarbónával. És le lesznek bagózva azok a pesszimisták, akik azt merték állítani, hogy Magyarországon nem úgy pusztul el mindenki, ahogy akar.” A pusztulási szabadságra azonban jócskán várni kellett, az első krematórium csak 1951-ben épült föl Debrecenben.
Nos, miért a tanatológia?
„Miről írjon a hipochonder? A betegségről. Hát a gyáva? A halálról.” – írja Lakner Judit, adekvát érzékenységgel tapintva a lényegre.
A sarokkövek mindig izgalmasak, a csontig ható rémületet feldolgozni pedig csak úgy lehet, ha szembemegyünk vele.
címkék:
Szerző:
Kapcsolódó cikkek
Ne féltsd annyira!
bővebben
Túlfogyasztás
A Global Footprint Network minden évben nyilvánosságra hozza a Túlfogyasztás Világnapjának aktuális dátumát, amely tavaly augusztus 1-jére esett – az év hátralévő részében a Föld csupán „hitelezte” az erőforrásait az emberiség számára. Idén először viszont arra is...
85 éves Jane Goodall, a környezetvédelem királynője
A világhírű brit biológusnő több évtizede a főemlősök legismertebb kutatója a Földön.A viselkedéskutató Antropológus, biológus, etológus Jane Goodall Londonban született 1934. április 3-án, és gyermekkorától kezdve élénken érdeklődött a főemlősök iránt. A brit...
Legutóbbi hozzászólások